Olyan fojtogató érzés,
biztos valami szado-mazo cucc,
lehet
talán,
amit nem ismerek,
se nem jó, se nem rossz,
csak őrület
és több más mély sóhajtás
után
sem jön
a kielégülés...

Előttem áll, a színe fehér,

Úgy értem belül, kívül üveg.

Magamba döntöm, de csak virslihez,

Meg ha lenne sonka itthon ahhoz.

Most nem bírok enni a feszültség miatt,

Ami bennem motoszkál

hangtalan,

De ha tudnék, biztos ő lenne,

Akihez először nyúlnék magányomban.

A házfalakon, a kapun, a kapualjban, az utcán, az utcasarkon, keresztbe-kasul, a betonon, betétként, magában, a folyó mentén, a parton, egyedül, párban, folyó szövegként, a buszon, a buszban, a buszmegállóban, az aluljáróban, a felüljáróban, a járókelőknek, a vezetőknek, az alkalmazottaknak alkalmanként, mindenkinek, nekem személyesen, a köznek, kettő másik között,  a dokkmunkásnak, aki cigarettát csavar, a csavargóknak, a szemétfelszedőnek, a szemetelőknek, bankárok tömegének, az öltönyösöknek, a szeméremsértőknek, a nagyon rude eladónak, sznoboknak és utcakölköknek, akik már koraeste óta nincsenek maguknál a sokadik kör után, a kiszolgálóknak, a beszolgálóknak, a felszolgálóknak, a domesztikált vendégeknek és a domesztikált vendégmunkásoknak, a takarító személyzetnek, a felszínen elhúzódó füves tereknek, az engedetleneknek és alkalmazkodóknak, a polgári és alpári családoknak.

Ágaskodnak, szembe tűnnek, szemen szednek, kirívódnak, beivódnak, hülyeangolok, beolvadnak szemtől szembe, kéz alatt betűzőnek, fémek, fák, téglák, fémek, tegnapelőtt taggelődtek, vagy tiszták, fényesek, ’not allowed to’, ’no akármi’, szabadozó és szabadkozó, sorolódnak, sorszámozódnak, odailletlenül odaillenek és halmozódnak, variálódnak színekben, betűtípusokban, alakokban, anyagokban, és kimondva porrá párolognak a hidegben.

leheletnyi idő. pont amennyi lehet. éppen ameddig befűzi a rétegzett fonalakat, egyirányúvá préseli, és a végére műanyagot nyom egy megfelelő szerkezettel. két helyre: egyik vég és másik vég. ez a mozdulatsor beivódott a kezébe már pár hónap után, és ugyanennek a mozdulatsornak a többszörösei, mint a faanyagba vésett minta, végtelenszer, sorban; a feszítés szögét, a kapcsozás mikéntjét csak egyszer-egyszer tudja elrontani, aztán beszívódik a vérébe, vagy a vére alá.

időről-időre elgémberedik az ujj, valahogy ki kell húzni belőle ezt az enyhe fásulást, ezt a finoman egy irányba húzó nyomást, aztán megint mehet minden a maga útján, ahogy eleve elrendeltetett. egy idő után megtanulja az ember, hogyan húzza ki, hogyan állítsa meg ezt a gémberedést pár másodperc alatt, mondjuk amíg hármat számol, villámgyorsan, nem is gondolkodik ezen, éppen azért hogy jöjjön a következő éltető fonal és műanyagdarab, nem lenne jó lemaradni, a lemaradás bűn lehet. 

itt folyton este van. nincs soha fény, jobban mondva mindig csak az a tompa, az óriáslámpák fénye, de nem nyitják ki az ablakot, hogy beömlődjék a kinti, a valódi, akkor sem, ha kint tavasz szívódik fel a járókelők orrába, lelkébe, pórusaiba, csupán pár sugár téblábol egy-egy ajtó vagy ablak repedésein.

a harmadik teremben bálákban áll az áru. a kettő között csendes asszonyok rakodják, tömik kartonlapok közé az apró kacatokat. minden dobozba több ezer kerül; jobban mondva a megfelelő elosztás érdekében kétezer-húsz és kétezer-negyven között. repülőre teszik és elkerül. senki sem kérdezi hová, csak a kezek mozognak, csak minden tizenkettedik másodperc után állnak meg egy harmadik  pillanatra. egy pillanatra, egy pillanatra, és a pillanat hamar elillan a párás dohos levegőben.

naponta háromszor van dohányszünet, csak peregnek a napok nyomtalanul, vannak akik a foguk mögé teszik a dohányt és onnan szívódik föl az áramköreikbe, onnan veszik át a porcikáik, miközben a szálak egyre gördülnek tovább kézfejük hajlékony inai alatt. a levegő sötét, fölszívom az orromba a hideg por szagát, feszítem, sodrom, kihúzom, kapcsozom, a lélegzet hullámzik, tajtékzása átadja magát a tökéletes cipőfűzők áramvonalának.

Őszinte és szívem mélyéről fakadó megbánást mutattam. Ezzel őt talán még kiengesztelhetem. De vajon elég őszinte volt a megbánásom ahhoz, hogy kiengeszteljen engem? (Forgách András - Aki nincs)